Csipkerózsika álma

A Titanic zenéje megy, s közben sírok.Nevetséges, nem ?

Pont ,mint egy kis gyerek.

Igen, sírok.De nem a Titanicon, azon már régesrég kibömböltem magam, hanem mert olyan mély helyre csöppentem, hogy nem tudom, hogy lesz tovább.

Olyan furcsa ez a helyzet. Olyan reménytelen. Legalább lenne egy út, ami látható lenne számomra. De nincs, vagyis eddig még nem találtam rá.

Mi van akkor, ha választás elé állítanak ? Nem tudom, melyik lenne számomra a legjobb. Nem tudom, melyik lenne a helyes. Ismét, egy körforgásba vessem magam, ami tönkretesz, de mégis az válik az életem részévé, vagy talán adjam fel, felejtsem el, töröljem ki, mintha egy füzetbe az írást kiradíroznám ?

Csak ülök, és töprengek. Félek. Most is. 

Ahogy ő mondta, nem lehet kitörölni egy DELETE gombbal, nem lehet semmissé változtatnom.

És mi van, ha mégis sikerülne ? Akkor mi történne ?

De vajon, ezt akarom ?

Tudom, őt akarom. A szemét, amikor az enyémbe olvad, a szemöldökét, amikor felvonja és érdeklődve néz felém. A száját, amikor mosolyra görbül. Amikor lepróbálom gyűrni, de mégsem sikerül.Őt, összességében.

Aki a mindenem volt, akit el akarok felejteni, de minden egyes gondolatom róla szól már.

Az álmaim, a napjaim. 

És ilyenkor azt érzem, mint Rose, amikor el kellett eresztenie Jack kezét. Amikor utoljára látta, utoljára megérintette.

Az milyen fájdalmas lehet. Mennyi szilánkra törhetett össze a szíve. Lehet egy film, de áttudom érezni az egészet.

Nevetnem kell saját magamon.

De mit tegyek ? Mitévő legyek ? 

Jahj....